Kalandos utazás Kalimpongból Kalimpongba

Nem szoktam egy-egy nap eseményeit részletesebben összefoglalni a blogon, de most az utóbbi két nappal mégis kivételt teszek. Ezeknek a napoknak a történései picit részletesebb betekintést adnak abba, hogyan is működik India a mindennapokban, milyen váratlan helyzetek adódhatnak ha a világnak ebben a szegletében tölt el az ember valamennyi időt.

Az eredeti tervem az volt, hogy Kalimpongban megbeszéljem a "főnökömmel", Lama Pema-val a váltást és a költözést Nepálba az árvaházi projektekre, majd csütörtökön kora reggel újra útra kelve csatlakozom a nepáli magyar csoporthoz. Ehhez elsőként el kellett jutnom Kalimpongból Siliguriba egy 3,5 órás buszozással, majd innen éjszakába nyúló vonattal Patna-ba, onnan pedig másnap hajnalban tovább Gaya-ba ahol újra csatlakoztam volna barátaimhoz.

Elelőször tehát buszjegyet vásároltam  Kalimpongból Siliguriba, helyesebben rögtön kettőt, mert az itteni buszok üléseinek helykínálata a régi szovjet 70-es évekbeli trolibuszokhoz hasonlít, amit a városi legendák szerint kéz és láb nélküli ambu babákkal terveztek. Egyébként a legtöbb indiai közlekedési járművön behúzott nyakkal és összehúzott kézzel-lábakkal kell mozogjak, és még így is rendszeresen beverem a fejem a kapaszkodókba, autó tetőkbe.

A lényeg az, hogy ezeken a buszokon az én 190 centis vertikális kiterjedésem értelmezhetetlen méretű és jelentős akadályt jelent, ezért csak terpeszben vagy oldalra fordított lábakkal férek el az üléseken. Így hogy a táskámat is pakolni tudjam valahová, két ülés kell. A nagyobb csomagok, bőrönd hátizsák stb. szállítása pedig úgy történik, hogy a csomagokat nemes egyszerűséggel feldobják a busz tetején lévő nagy tetőcsomagtartóra ami egyben multifunkciós eszköz is, mert ha úgy adódik és már lent elfogyott a hely, akkor a busz hátulján lévő létrát lehajtják, a komák felmásznak és csomagtartó kereteibe kapaszkodva utaznak a tetőn. Aztán hogy a csomag megérkezik-e a rendeltetési helyére a tetőn rögzítés nélkül rázkódva vagy sem, az már szerencse dolga, a legtöbb buszon nagy betűkkel figyelmeztetnek rá angolul, hogy a tetőn elhelyezett csomagokért senki semmilyen felelősséget nem vállal.  Siliguriba megérkeztve rögtön belőttem a Google Maps-et, és elindultam a vasútállomásra, illetve a három közül az egyikre, merthogy ennek a bangladesi határ mellett fekvő félmilliós észak-kelet indiai városnak rögtön három is van belőle.

 És itt rögtön meg kell emlékezni az egyik egy jelentős téves elképzelésemről az utazás előtt. Ez az volt, hogy az okostelefonomat majd otthon hagyom, és egy butább olcsóbb csak GPRS-es internetre képes, de ütésálló telefont veszek Indiára. Mert ide az is elég. Nos, isteni szerencse hogy az ütésálló kínai telefon pár nappal indulás előtt egy leejtés során csúnyán összetört, mert folyamatosan óriási segítséget jelent a 3G-s okostelefon és az internet, de különösen a Google Maps. Több totális eltévedésből rántott már ki itt Indiában és Nepálban is. A bankkártya használat nyomon követése miatt fontos magyar SIM kártyámat pedig bezúztam egy szutyok indiai telefonba ami angol mellett még tud hindiül és urduul is, és ami nem ütésálló ugyan de már többször annyi leejtést kibírt mint az elvileg IP67 szabvány szerinti ütés, por és cseppálló kínai csoda, emellett kéthetente egyszer kell tölteni, és csak 5 ezer Ft-ba került.

A guglis séta egyrészt a vonat indulásig hátralévő időmbe is bőven belefért, másrészt el akartam kerülni a taxis hiénákat. Velük ugyanis továbbra sem vagyok jó viszonyban, 3 hónap után már egészen pontosan tudom hogy a vasútállomás és a szálloda közti 2,5 km-es út megtétele jattal együtt is maximum 50 rúpiába (200 Ft) kerül, és nem vagyok kíváncsi a 3-4-5 szörös turista áraikra amiket - meglátva a táskát, hátizsákot - nem hajlandók lejjebb vinni. Úgyhogy inkább gyalogoltam, hiába álltak meg mellettem percenként a taxisok, tuktukosok, biciklis riksások hogy majd ők szívesen elvisznek,  ügyet sem vetettem rájuk. Még a szemkontaktust sem szabad felvenni velük ilyenkor,  az csak felbátorítja őket és még további percekig levakarhatatlanul jönnek velem. Igen, ez Európában bunkóságnak számít, itt viszont csak így hagynak békén. Ugyan ez áll a koldusokra, kéregetőkre - a szemükbe sem szabad nézni, kilométereken át képesek eljönni az emberrel. 

A vasútállomásra megérkezve két dologban reménykedtem. Egyrészt abban, hogy a vonat nem késik több órát, másrészt ha mégis akkor van egy bármilyen nyilvános wc az állomáson, mert kora reggel a kezdődő hasmenés csalhatatlan jeleit diagnosztizáltam magamon. És bár feledhető élmény az embernek egy észak-indiai kisváros felülmúlhatatlanul mocskos pályaudvari wc-jében a viháncoló beleivel küzdeni miközben még a  poggyászait is egyensúlyozza a hátán, más opció nem nagyon volt mint ez.  Nos, egyik reményem sem vált valóra mert a kézzel írt tájékoztató táblán a "Mahananda Express - Abnormal Late" felirat volt olvasható, ami némi szóbeli pontosítás után kiderült hogy azt jelenti, hogy csütörtök 13 óra helyett péntek reggel 7 órára várják a vonatot. WC pedig természetesen nem volt. 

Paff, erre nem készültem, így improvizálni kellett. Az egyértelmű volt hogy nem éjszakázom az ismeretlen város ismeretlen pályaudvarán sem betegen, sem egészségesen, sem sehogy.  Okostelefon elő, booking.com-on a Siliguri-ban lévő szállások keres, legjobb ár-érték arányú szoba lefoglal, Google Maps-en szálloda megkeres, odagyalogol. A szálláson lényegében a vacsora kivételével folyamatosan feküdtem, mert a reggel kezdődött kedvezőtlen emésztési folyamatok sajnos erősödő tendenciát mutattak, éjszakára némi lázzal fűszerezve.

Péntek reggel kifejezetten nem éreztem jól magam, emellett reggel 6-kor egy lélek sincs errefelé az utcán, így kényszerűen igénybe is vettem a szálloda hatszoros árazású taxi szolgáltatását 300 rupiért, nem volt mit tenni. A pályaudvaron azonban a Mahananda Express helyett újabb üzenet fogadott, hogy reggel 7 óra helyett délután 14 órára érkezik a tegnap 13 órára várt vonat. Talán. Ekkor már nosztalgikus emlékként derengett fel számomra a MÁV, az otthoni köztudatban a működésképtelenség szinonimájának tartott állami rinocérosz, ahol egy ilyen késés után minimum az esti híradóban rázzák az öklüket az utasok.  Indiában azonban ez a minőségű szolgáltatás az élet természetes része, inkább az számít szokatlannak ha valami jól működik. What to do? Ez van. Fejreállhatsz, akkor is.  Újra rá kellett szánnom hát magam a taxizásra, egy biciklis riksát fogadtam aki visszavitt a pályaudvarról a szállodába fél hétre, és csak dupla áron, 100-ért. A recepción simán visszakértem a fél órája visszaadott szobám kulcsát, amit először nem akartak odaadni azzal az indokkal hogy én már kicsekkoltam, győzködnöm kellett a recepcióst hogy az a szoba már pedig déli 12-ig ki van fizetve, valószínűleg nem viccből írták ki nagy betűkkel a recepcióra hogy addig kell elhagyni a szobát, vegye úgy hogy nem is hagytam el. A hotelből így 12 órakor távoztam, és beültem egy étterembe átgondolni a dolgokat némi rizs kíséretében. Az állapotom nem hogy javult, de még rosszabbodott is az éjszaka, lázas is voltam, a hasmenés mellett pedig a még Katmanduból hazahozott megfázás és köhögés is feljogosítva érezte magát hogy rosszabbodjon. Így eldöntöttem, nem teszem kockára az egészségemet további utazással, és a hazaút mellett döntöttem, ami előtt beiktattam egy orvos felkeresését is egy magán kórházban. 

Orvoshoz menni Indiában: elmész egy magán klinikára ha van rá pénzed. Ott a recepciósnak elmondod mi a bajod, ő a megfelelő orvoshoz irányít. De ők ugye nem orvosok, így látva hogy a csomag cipeléstől leizzadva orvoshoz akarok menni, mindenképpen kardiológust ajánlottak. Mondtam nem b.zmeg, general physician is jó lesz ide. Az orvos aztán tényleg korrekt módon megvizsgált, közben megcsodálhattam az amerikai orvosi diplomáját a falon. Furcsa volt hogy itt nincs vetkőztetés, ruhán keresztül hallgatnak végig a sztetoszkóppal. Az is kiderült például hogy a vérnyomásom még lázasan, csomagokkal cipekedés után is normális, otthon ezzel folyamatosan gond volt. Hja kérem, itt nincs túl sok stressz, max akkor ha nem megy a vonat. A súlyom pedig teljesen felöltözve is 108 kiló volt, ami közel 12-vel kevesebb a szeptember eleji állapotnál. Hm...  Úgy néz ki tartható lesz a május végére megcélzott "hiánycél", 100 kiló alá fogyás. A vizsgálat ára 300 rupi volt, egy itteni munkás napi bére, a gyógyszerek még egyszer ennyi. Egy gyógyszertár is érdekes errefelé, magukat a gyógyszereket nem  komplett dobozban kapod, hanem nagy levelekből ollóval levagdosnak pontosan annyi darabot, ahány napig a gyógyszert felírta neked az orvos, papírtasakokba teszik, és ellátják írástudatlanok számára is értelmezhető instrkciókkal, pl X-O-X=reggel és este kell bevenni, O-X-O=csak délben kell bevenni. A kis tasakokat aztán újságpapírba csomagolják, és már viheted is a gyógyszereidet. Ezek egyébként teljesen megbízhatóak, általában nagy európai és amerikai gyógyszergyártók termékeinek molekulára pontos koppintásai, más néven eladva.

Ha a magán praxisra nincs pénzed: elmész az olcsó vagy ingyenes  egészségügyi intézmények valamelyikébe. Ezek azonban annyira túlterheltek, hogy Delhiben a kórház bejárata előtt a földön éjszakáznak a másnapi bejutásra váró betegek vagy családtagjaik.

Igen ám, de nem hogy a Kalimpongba induló busz menetrendjéről, de még a megálló/végállomás hollétéről sem volt halovány sejtésem sem, a távolsági busz idefele ott tett le ahol a gugli maps alapján szóltam hogy álljon meg mert nekem nagyjából már itt jó lesz. Jelzett megállók sehol sincsenek, a menetrend is jelzésértékű. De többnyire kifüggesztve az sincs sehol, a buszokon minden buszvezető mellett utazó segítő hangosan kiabálja a végállomáson a busz végcélját, innen tudod hogy melyik buszra kell felszállni. Persze az sem árt, ha a helyi nyelven is  felismered az úticélod nevét, ami nem feltétlenül ugyan az, mint ahogyan a Lonely Planet-ben olvastad...
A busz pedig nem akkor indul amikor egy menetrend szerint kellene, hanem amikor már csordultig telt emberekkel és csomagokkal. Mivel ehhez a tortúrához így betegen nem sok kedvem volt, inkább kerestem egy taxit, aki gyorsan hazahoz Kalimpongba. Ez legolcsóbban a Siliguri mellett lévő Bagdogra nemzetközi repülőtéren lehetséges, ahonnan fix áron 1400 rúpiáért azaz 5600 Ft-ért elhozzák az embert a majd 70 km-re lévő Kalimpongba. A fix árú taxit a Siliguri Metropolitan Police felügyeli, rendőrségi logós számlát is adnak, megbízható a szogáltatás. 

Vagyis csak az volt. Eddig. Mert a repülőtéren újabb meglepetés várt. A prepaid taxi booth-ban közölték hogy aznap már nincs elérhető sofőr aki Kalimpongba menne, próbálkozzak a parkolóban. A világ újra megfordult körülöttem, aznap már másodszor. Persze ez volt a trükk a dologban, hiszen a fix árú taxisok lepattintottak a kinti közvetítőknek, akik már csak 2500 rúpiáért voltak hajlandók elvinni, amit kemény alku után tudtam csak levinni 2000-re, lobogtatva az orruk előtt a pár nappal ezelőtti 1400 rupis számlát. Az alku után aztán elsétáltak elem a parkolóba, ahol megdöbbenésemre odavittek egy teljesen hivatalos sofőrhöz, akinek fix áron kéne az utasokat fuvarozni. Hát persze, itt már leesett.  Volt ám aznapra sofőr, csak nem a hivatalos áron. A sofőr kifizette a közvetítőknek a  közvetítői díjat, és hazahozott  Kalimpongba. Mivel elég jól beszélt angolul, út közben váltig sajnálkozott hogy így jártam, de ez szerinte a közvetítők miatt van, akik összejátszanak a rendőrség által üzemeltetett taxi irodával.

Angol nyelv: talán már írtam, de Indiában a pozitívumok közé tartozik, hogy megdöbbentően sokan tudnak angolul. Mivel az óriási 1,3 milliárdos ország lakói több tucat eltérő nyelvet beszélnek, ezért leginkább az angol az, amivel a földijeiken kívüli más indiaiakkal kommunikálnak.  Szintén ebből eredően gyakorlatilag minden felirat angolul van, mindenhol. Ehhez képest végképp szánalmas Magyarországon az idegen nyelveket beszélők alacsony száma/aránya, hiszen itt az angol mellett még a teljesen eltérő latin ABC-t is meg kell tanulniuk, mivel a hindi, urdu, tamil, bengáli stb. nyelvek bizony mind teljesen saját ABC-t használnak. Az angol oktatás a gyerekeknél ezért egészen kis korban elkezdődik, Darjeeling-ben egy étteremben láttam egy apukát aki a 2-3 éves gyerekével angolul beszélt, és rászólt a pincérre is hogy ne a saját nyelvükön szóljon  a gyerekhez hanem angolul. Van itt Kalimpongban a közelben egy iskola, ha délután 2 körül arra járok, a suli vége után a kiözönlő lurkók gyakran odajönnek hozzám, és tesztelgetik az angoltudásukat. Már úgy 7-8 évesen kommunikáció képesek, és nem kérnek tolmácsot, mondják maguktól.

Vagy tényleg így volt és szegény szenvedő áldozata volt a sofőr is a reptéri taxis maffiának, vagy sem és neki is volt némi haszon a dologban, de így is 600 rupival, azaz 2400 Ft-al többet fizettem a hivatalos árnál.  Ráadásul a kocsiban volt még egy utas, aki szintén fizetett az útért, így még nagyobb volt az átverés, mert 1400 rupi a teljes autó ára egy irányban. Összehasonításképp a 600 rúpia amivel csak engem minimum lehúztak, az építkezésen ahol még egy darabig dolgozom,  egy jól fizetett munkás két teljes napi fizetésének felel meg, egy teaültetvényen dolgozó teaszedő munkás pedig hat nap alatt keres ennyit. Mivel a másik utas is fizető vendég volt, még több extra hasznot kaszáltak a fuvaron.

Ez a lehúzás volt az utolsó csepp az indiai taxisokkal kapcsolatban a pohárban, így hazaérve rövidesen billentyűzetet ragadtam, és megírtam a sztorit West Bengal állam rendőrfőnöke irodájának, valamint a Darjeeling Chronicle nevű helyi újságnak. Kíváncsi vagyok mi sül ki ebből. :) Soha nem voltam egy újságoknak beírogató típus, a feljelentgető házmester mentalitás meg végképp távol áll tőlem - viszont ha befejeződik a turisták illegális megkopasztása a repülőtéren, az mindenki számára csak jó lesz. 

Így tehát a két napos kaland után újra itthon vagyok, fekszem, eszem a gyógyszereket, iszogatom a gyömbéres teát vagy simán gyömbéres forralt vizet (próbáljátok ki, jó!!), banánon kekszen és Chyawanprash-on élek,  és megosztottam ezt a kis történetet Veletek. Kis szerencsével még igazság is győzni fog, így a lemenő nap fényében csókkal zárult happy end után, mint minden becsületes bollywoodi film végén, most jöhet a tánc! :)

Disclaimer: azért mindenki számára fehívnám a figyelmet, hogy a klipben ábrázolt álomvilágnak annyi köze van az indiai rögvalósághoz, mint Vida Ildikónak a Shakespeare szonettek eredeti nyelven olvasásához.